A Nerátzia Erőd (görögül: Κάστρο της Νερατζιάς, ritkán Narangia kastély) a Szent János Lovagrend erődje Kósz-öbölben.
Az erőd a Mandraki kikötőtől keletre és a Leoforos ton Finikon pálmakörúttól egy szűk félszigeten található. A sziget kompkikötője a félsziget északi végén található.
A Platia Platanou (Πλατεία του Πλατάνου) kőhídja a Palm Boulevard-on, egy korábbi vizesárok felett jelenti az egyetlen hozzáférést.

Kósz szigetének a Gökova-öböl előtti elhelyezkedése miatt Nerátzia erődje a kikötő védelmét szolgálta. A mintegy 20 km-re északnyugatra fekvő kisázsiai bodrumi Szent Péter-erőd lovagjaival együtt ellenőrizték a Konstantinápoly és Alexandria közötti tengeri útvonalat.
A terület már az ókorban is lakott volt. A bizánci vagy korábbi időkből származó erődítmények létezése máig tisztázatlan. Az erőd egy egykori földnyelven épült. Az 1395-ből származó első írásos említésben Nicolo de Martoni olasz utazó bevehetetlennek írja le az erődöt, mivel három oldalról a tenger veszi körül, a negyediken pedig egy tó található. Hangsúlyozta, hogy a tenger egy felvonóhíd alatt kapcsolódik a tóval.
Miután 1314-ben Kósz szigetét a Szent János Lovagrend birtokba vette Foulques de Villaret nagymester vezetésével, valószínűleg utódja, Helion de Villeneuve végezte el az első munkákat. Az építkezés 1377 körül kezdődött Jean Fernandez de Heredia vezetésével. Építőanyagként felhasználták a földrengésben elpusztult város ősi romjait és az Asklepieiót is. Az Oszmán Birodalommal és az egyiptomi mamelukokkal folyamatosan visszatérő konfliktusok a 15. század közepétől fejlesztéseket, bővítéseket tettek szükségessé. Fantino Quirini velencei nemes és Stampalia gróf azzal a feltétellel kapta meg Kósz szigetét, hogy megvédi az oszmánok ellen. 1440-ben visszaverte a mamelukok támadását. Miután 1444 júniusában Rodosz parancsot adott, hogy mindenáron birtokba vegye a szigetet, elhagyta a védtelen várost. Ezzel egy időben a környező kunyhókat is leromboltatta, hogy tovább erősítse az erődöt. Az 1444. augusztusi Rodosz mameluk ostrom után Fantino Quirini ugyanazon év novemberében fegyverszünetet kötött Kósz és a közeli szigetek számára. 1445-ben Jean de Lastic és Jacques de Milly alatt félköríves tornyot építettek a déli oldal bejárata elé. Még Konstantinápoly 1453-as bukása után is a rodoszi Szent János lovagok ellenőrizték a Konstantinápoly és Alexandria közötti tengeri utat. 1457. június 3-án 156 oszmán hajó körülbelül 16 000 katonával szállt partra és az erődöt és környékét elhagyatottnak találták. A sziget lakossága (12 000 fő) Palio Pyli, Kefalos és Antimachia erődjébe vonult vissza. Bár a sziget majdnem felét ők ellenőrizték, 23 napos ostrom és fosztogatás után ismeretlen okokból elhagyták a szigetet. Annak érdekében, hogy az erőket Rodosz és Szent Péter erőd védelmére összpontosítsák, Kószt 1461 márciusában evakuálták. 1478-ban Edoardo de Carmedino megerősítette az erőd védelmét.
Rodosz ismételt ostroma (1480) és egy 1493-as földrengés által okozott károk után 1495 körül Pierre d’Aubusson vezetésével megkezdődött a külső erőd építése. Az új hadviselési technikák, például a fekete por alkalmazásának megjelenésével a sarkokon bástyákat építettek. Emery d’Amboise folytatta a megkezdett munkát és Fabrizio del Carretto vezetésével 1514-ben fejezték be az építkezést a délnyugati bástyával, amelyen az ő címere látható. Rodosz újbóli ostroma (1522) a Szent János lovagok vereségével ért véget és Kósz erődjét 1523. január 6-án átadták az oszmán csapatoknak.
Az erőd helyőrségi és kormányzói székhelye volt az oszmán korban. Néhány épülettől eltekintve jelentősebb szerkezeti átalakítás nem történt. A 19. századi utazási jelentések azt mutatják, hogy a külföldiek nem léphettek be az erődbe. Ráadásul a komplexum nem volt különösebben karbantartva, a vizesárok kiszáradt, a kikötői öböl pedig iszaposodott. Ezenkívül a lőportár 1816. március 17-i felrobbanása az erőd belsejének jelentős részét elpusztította.

Az olasz megszállás alatt végzett kiterjedt helyreállítási munkálatok során a néhány megmaradt oszmán építményeket nagyrészt lerombolták, hogy hangsúlyozzák az erőd középkori jellegét.
Az 1943 októberi német megszállás után görög hazafiakat zártak be az erődbe.
Az erődöt ért földrengés okozta károk miatt az erődöt 2017 júliusában bezárták a látogatók elől. 2021. május 14-e óta a látogatók részben ismét hozzáférhetnek az erődhöz.

A kastély a 13. században épült belső erődből áll. A 15. század végén egy további külső falgyűrűvel erősítették meg egészen 1514-ig. Ma ősi épülettöredékek, valamint oszlopcsonkok, sírok és oltárok hevernek szétszórva a kastélyban. Több nagymesteri címer is felismerhető. Az egykori vizesárkon (ma út) kőhíd vezet a várba. Építőanyagként ősi kő- és márványtömböket használtak, köztük a közeli Asklépieió ősi oszlopait és oltárait. A belső tér egy skanzenhez hasonlít, amelyben gyakorlatilag mindenhol szabadon mozoghatnak a látogatók. A talajt a környéken gyakori tüskés bokrok borítják. A régészeti célra használt csarnokokon kívül ma már nincs tető vagy köztes emelet, és semmi sem ismerhető fel az erőd és épületeinek, létesítményeinek belső szerkezetéről.